Újabb kedves Getvaplagizáció következik:
Mint a mesében. A jó tündér magyar kiadásban, öregen, meg a herceg, aki eljött érte egykor délcegen, csak időközben ő is megkorosodott. Mondhatni, hogy régi fényük megkopott - mondhatni, de ne mondjuk azt mégsem, mert jelenlétüknek éppen az a tört fény a legmélyebb lényege, ami már az első blikkre rabul ejti azt, aki a fatuskónál, földbe vert karónál, egy darab elkorhadt deszkánál, rozsdás vasdarabnál, szúrágta cölöpnél, OTP-ügyintézőnél, képviselőnél egy hangyányival is érzékenyebb. Valószínű, sokan vannak ilyenek, holott hát az ember jártában-keltében többnyire olyanokkal találkozik, akiknek egy efféle emberpár látványa az égvilágon semmit nem jelent: a létezéshez nem tesz hozzá egyáltalán semmit, sőt, inkább idegesítő tényező; valami olyasmi homokszem, zavaró elem, ami a dolgokkal, az ügymenettel, létük ritmusával semmilyen szinten nem kompatibilis. Megröhögteti őket, hogyha látják, a csoszogó két öreg; a bátrabbja, a nagyon jó fej, a nagyon vagány ki is kiált a terepjáró ablakán: húzzátok má' gyorsabban a beleteket. Mér' nem döglenek már meg, teszi hozzá gondolatban, az ilyenek, s a gázpedálra lépve tovább veri a kormányon a rapet.
A két öreghez régen nem jutnak már el az effajta szavak. Ha hallják is, a jelentésük teljességgel indifferens - a legkisebb mértékben sem bántó, mivel régen túl vannak már ezen. Nemcsak azon, hogy bármin is meglepődjenek, hanem úgy egyáltalán: mindenen, azon pedig különösképp, főleg, hogy az emberi bunkóság, aljasság, a sötét, alpári bárdolatlanságok változatosabbnál változatosabb megnyilvánulásaival, e rohadt, szar, törtető, pénzéhes, kihűlt világ bármely vonatkozásával foglalkozzanak. Abba a világba, amiben ők vannak, az itteniből alig jut át valami. Sérthetetlenek. Érinthetetlenek. Már ráléptek az útra: meg fognak halni közelesen. Nincs is ellenükre. Jöhet. Láttak már eleget. Nem kíváncsiak semmire. Azért jönnek ki a levegőre, egy adott órában, napra nap, hogy egy rövidke szakaszon oda-vissza, kéz a kézben végigsétáljanak.
A gyönyörű öregasszony, s egyenes derekú, galambősz embere.
Tíz perc az egész minden délután. Éteri jelenet. Nem is emelik már: valahogy úgy csúsztatják a talpukat, mint aki nem siet, mert nem is akar eljutni sehova. A menés értelme rég nem abban rejlik náluk, hogy elérjenek valahonnan valahova: a cél a menés képességét fenntartó menés maga. És ebben a minden áldott hétvégén és hétköznapon elért, teljesített célban ott az együtt töltött cirka ötven évnek minden emléke és tapasztalata - ha nem hangzik ez e helyt túl patetikusan. Meglehet, hogy volt ott minden: hűtlenség, konfliktus, dráma meg viszály - a menyecske kikapós volt, vagy épp a férjét jellemezte, hogy gyakorta kimaradt; rájárt a butykosra, benyúlkált a kosztpénzbe, elhallgatott ezt-azt -, mindegy teljesen. Időnként egyenesen akár gyűlölhették egymást, a mama kiabált, a papa földhöz vert egy tányért, az asztalra csapott - nem szóltak egymáshoz napokig. Innen nézve vicces lett már minden efféle hajcihő - a délutáni séták felől a szokásos nehézségek, házassági összezördülések elvesztették jelentőségüket. A végére minden letisztult, a velejére egyszerűsödött. Az is mindegy, ha a sorsuk terveikkel ellentétben máshogy alakult. Ha nem váltak valóra álmaik. Ha a spórolt pénzből nem maradt meg semmi. Ha lenyúlták mindenüket a gyerekek.
Csak ez maradt meg, ez az összetartozás, ez a feltétlen érzelem, s ragaszkodás. A vágy, hogy nekem legyen vége hamarabb. Mennek, kéz a kézben, nem törődve semmi mással, csak ez a mai séta még meglegyen. Néha megállnak, végignézik egymást, az asszony összébb húzza a kabátot az emberen.
