Mielőtt elmesélném mi ez, tessenek megnézni ezt a videót, kérem szépen:

Na, most már jöhet a mese.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatalember, aki kiállt egy forgalmas metróállomás bejáratához, elővette a hegedűjét, hangolt kicsit, majd muzsikálni kezdett. Nem sokan álltak meg hallgatni őt, az emberek munkába rohantak, meg iskolába, meg a bankba. Pedig volt akinek tetszett, de a többség továbbsietett, oda sem nézve dobott valami kis aprót, nem gratuláltak neki, senki nem tapsolta meg, virágot sem kapott. Végül 45 perc alatt 32 dollárt szedett össze.
Két nappal később ugyanez a fiatalember egy zsúfolt színház színpadán ugyanazokat a darabokat játszotta zenekari kísérettel. Az emberek felállva ünnepelték a világ egyik legjobb hegedűsét: ő Joshua Bell volt, a hegedű pedig amin itt és a metróban is játszott egy közel 300 éves, négymillió dolláros Stradivari volt. Mellesleg a nézők a jegyekért legkevesebb 100 dolcsit perkáltak le fejenként.
  Tényleg ilyenek vagyunk? Csak a helyén (?!) ismerjük fel a szépséget, az értéket? Felismerjük egyáltalán?
  Vajon életünkben mi minden mellett megyünk el magabiztosan...? 

 Alapvetően macskás vagyok. Zsigerileg macskás mégpedig, ösztönösen és mélyalázattal és tapasztalatilag vagyok macskás és kész. A kutyákat messziről kedvelem, van néhány eb-ismerősöm akikkel kölcsönös szimpátiát ápolunk, ám szigorúan testkontakt nélkül: valahogy nem akaródzik hozzájuk közelebb kerülni, ezt ők is érzik és tiszteletteljes távolságot tarunk egymástól.
A hétvégén azonban alapjaiban rendült meg a kutyákról alkotott felületesés nem túl hízelgő elképzelésem -tessék nekem elnézni, sosem volt kutyám- megismerkedtem ugyanis Tücsökkel. Egy mátraalji vendégházban jártunk egy baráti családdal, vendéglátónk pedig egy nyiszlett kis foxival érkezett a fogadásunkra, bizony, ő volt Tücsök.A gazdiról percek alatt kiderült, hogy hivatásos vadász, a kutyájáról pedig, hogy hű társa a munkájában, ismer változatos keresdmeg-trükköket, és ha az ember nem vaddisznó vagy egyéb rőtvad akkor barátságos és gyerekpárti. A gazdi nem csak erdőkerülőnek hanem elszánt pálinkapusztítónak is bizonyult, de italkészletünk veszedelmes mértékű megcsappanását követően sikerült megszabadultunk tőle, Tücsök pedig ott maradt vigyázni a portára és mint később kiderült, ránk. 
Történt ugyanis, hogy miközben a társaság a maradék pálinka és bormennyiséget igyekezett eltüntetni, egy apró méhecske tévedt az egyik hölgybarátunk elé, amitől ő megijedt, kapkodni és kiáltozni kezdett, hátha ettől a kis szárnyas meggondolja magát és mégsem döfi bele a fullánkját az orra hegyébe, amikor Tücsök a semmiből előugrott, nekitámadt a méhnek és kerthosszan üldözve ádáz acsarkodással igyekezett megyőzni a rovart, hogy ne is tegye. Aztán visszatért, alaposan megvizsgálta a leányzót, hogy nem történt-e valami baja, majd leheveredett az árnyékba és tovább szunyókált, fél szemmel időnként kikukucskálva, hátha visszajön a vendége támadója.
Az est további része eseménytelenül telt, a pálinka szerencsésen elfogyott, a szalonna mindenki nagy örömére szépen megsült majd gyorsan el is tűnt, én pedig azzal a biztos tudattal térhettem nyugovóra, hogy életem hátralevő részében kerítenem kell időt és lehetőséget arra, hogy felülbíráljam és gyarapítsam gyengécske tudásomat kutyatanból.
 

Petőfi Sándor

A TISZA
 

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.

Síma tükrén a piros sugárok,
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő; benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be.
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. –

Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:
„Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi roszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója.”

Pár nap mulva fél szendergésemböl
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árviz! jön az árviz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!

(Pest, 1847. február.)
 

Minden baba egyformán sír fel. Mind ugyanúgy kacag. Mindegyik kicsinykét ugyanazzal táplálja az anyukája Magyarországon és Dzsibutiban is. És talán ez az oka, hogy az összes bébi egyforma orcát biggyeszt a fejére amikor citromba harap :)

Elment Ő is.
Marcsika, iszonytató űrt hagytál...


 

Nem bírom ki, hogy ne tegyem közhírré Kedves Kilencéves Kisfiam ma esti randalírozását az elölhagyott fényképezőgépemmel.
Hát tessenek parancsolni megtekinteni Andriskölök képeit:   
  

Tudom, régi, uncsi, megmávót meg minden, de nem bírom ki, hogy ne osszam meg a sorozat legújabb részét a Nagyérdeművel, hátha valaki mégsem látta: 

Bónusz: 

 Nyugalmat Neked, békét a maradóknak...

Reményik Sándor

Ne ítélj

Istenem, add, hogy ne ítéljek -
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységbõl a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek. 

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak -
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyûn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak. 

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek -
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erõ 
S mégis egyre inkább símogatás: 
Ezer kardos szónál többet tevõ.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem, 
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül. 
Ámen. Igen. És a gonosztól van 
Minden azonfelül. 

   Gáz van, nincs gáz. Ráadásul pünkösd meg viszont van. Tehát nincs bolt nyitva. Természetesen nem gondoltunk semmire előre, főleg arra nem, hogy valaki letarol a közelben egy gázcsonkot az autójával, így itt maradtunk a gondatlanságból elkövetett kenyértelenségben. Mit volt mit tenni, sütöttem kiflit.

Mert aszály van. Ennyire:

     Nos, a tavalyi tragikus dinnyehalálozás után azt hiszem, érthető, hogy ha kissé idegessé válok amikor beborul az ég. Nem ám a kellemes, kora-nyáresti beborulásra gondolok, amikor a felhőkből arany készül halkan szitálni, hanem amikor a beborulás előtt öt perccel még hétnél is több ágra süt a nap, és utána hirtelen sötét lesz. Ilyenkor jó néhány lehetőségünk van, a higgadt, fotelbe való depressziós összezuhanástól a házban való fel-alá rohangálásig "jajjmostmilesz-jajjmostmilesz" kiáltásokkal, de az igazán jó dinnyegazdi nem esik kétségbe, hanem tervet kovácsol kis kedvencei megmentése érdekében.

     "... Így tudtam meg egy másik fontos dolgot: hogy a bolygó, ahonnét jött, alig nagyobb egy háznál. 
  Ezen nem is kellett különösebben csodálkoznom. Hiszen tudtam, hogy a nagy bolygókon kívül, amilyen a Föld, a Jupiter, a Mars, a Vénusz, s aminek mind megvan a maga neve, van még száz és száz más bolygó is, és köztük egyik-másik olyan parányi, hogy távcsövön is csak alig-alig lehet kivenni. Ha egy csillagász fölfedezi valamelyiket, név helyett egyszerűen számot ad neki. Például elkereszteli "a 3251. kisbolygó"-nak. 
  Minden okom megvan rá, hogy azt higgyem: a bolygó, ahonnét a kis herceg jött, a B-612-es kisbolygó. Távcsövön ezt a csillagocskát csak egyetlenegyszer észlelték: 1909-ben egy török csillagász. 
  Fölfedezéséről akkor nagy előadást tartott a Nemzetközi Csillagászati Kongresszuson. Öltözéke miatt azonban nem hitt neki senki. Mert ilyenek a fölnőttek. 
 

A B-612-es kisbolygó hírnevének nagy szerencséjére azonban egy török diktátor utóbb halálbüntetés terhe mellett megparancsolta népének, hogy öltözködjék európai módra. A csillagász 1920-ban megismételte előadását, ezúttal fölöttébb elegáns öltönyben. És ezúttal egyet is értett vele mindenki.

  Csak a fölnőttek miatt mesélem el ezeket a részleteket a B-612-es kisbolygóról, és a számát is csak miattuk árultam el; a fölnőttek ugyanis szeretik a számokat. Ha egy új barátunkról beszélünk nekik, sosem a lényeges dolgok felől kérdezősködnek. Sosem azt kérdezik: "Milyen a hangja?" "Mik a kedves játékai?" "Szokott-e lepkét gyűjteni?" Ehelyett azt tudakolják: "Hány éves?" "Hány testvére van?" "Hány kiló?" "Mennyi jövedelme van a papájának?" És csak ezek után vélik úgy, hogy ismerik. Ha azt mondjuk a fölnőtteknek: "Láttam egy szép házat, rózsaszínű téglából épült, ablakában muskátli, tetején galambok..." - sehogy sem fogják tudni elképzelni ezt a házat. Azt kell mondani nekik: "Láttam egy százezer frankot érő házat." Erre aztán fölkiáltanak: "Ó, milyen szép!"

..."


 

 Itt, a hegy tetején is elérkezett végre az idő, amikor az ovisokat ki lehet engedni az udvarra. A kivitelezés mindannyiunknak nagy izgalmakat okozott, gondolom a dinnyebabáknak is, de a legizgatottabbnak Malvin bizonyult.  

Alaposan meg kellett vizsgálnia minden újdonsült kertlakót,  

beleértve a locsolókannát is, amivel már találkozott ugyan, de még ilyen fincsi langyos kútvíz sosem volt benne, ezért külön kukucs járt neki.

Később aztán benézett egy gólya is, bár őt attól tartok, jobban érdekelték a mozgásképes kerti teremtmények, láthatóan nem a dinnyéimre utazott.

Ennek a képnek semmi köze ugyan a dinnyékhez, de érdekes. Aki nem ismerné fel, annak elárulom: ez egy csomó tavalyi snidling virágba borulva. Nekem tetszik.

Ha most azt mondanám, erőteljes növésbe kezdtek a dinnyécskék, nem mondanék semmit. Beszéljenek a képek:

Íme Dinnyebébi, aki oly csöpp még, hogy a fenekén (vagy hol) hordja még a tojáshéjat (vagy mit). Abban már megegyeztem magammal, hogy ő nem egy holló, ahogy először gondoltam, nem is szellőrózsa, ami először Őhelyette kibújt a cserépben, és a helyzet az, hogy csuda pofás kis palántocska lett belőle. Napról napra nő, ha elég sokáig csücsülök mellette, akár láthatom is, ahogyan nődögél. Persze nem látom, de akár láthatnám is, ha nagyon akarnám, no.

Természetesen vannak a csapatban normálisan feljődő renitensek is, akár csak ez a három grácia:

Mivel nekik már ügyesen fejlődésnek indultak az igazi leveleik is, lassacskán kezd egészen dinnyepalánta-formájuk lenni, ami engem nagy-nagy megnyugvással tölt el közös jövőnket illetően, annál is inkább, mert már láthatóan magukban hordozzák a nyár végi dinnyevacsorák ígéretét is. Szinte érzem a számban a fenséges ízt, édesek, mint a méz, és a papírjuk szerint hat-nyolc kilósak. No, azt majd meglátjuk. Egyelőre nagyon fogok örülni annak is, ha egyáltalán megérik a kiültetést, ami már nem várat ugyan sokáig magára, de Ültetvényátrendező Malvinkisasszony és kerítés híján bizonyos vadon élő állatok (úgymint dinnyepalántaleső vérnyulak és vérőzikék) miatt vélhetően nem kevés kaland vár rájuk odakünn.

 Apropó, íme a vérmacska kertrendezés után:    :-)
Nem tévedés, a nyaka körül az bizony a hátsó lába.

Tessenek elképzelni, bizonyságot kaptam: állhatatosságom nem marad jutalom nélkül, kibújt az első dinnyepalántocska! Íme Ő, sőt ŐK:

Illetve...ami azt illeti, eléggé érdekes kinézetük van még szerető és jócskán elfogult dinnyegazdi-szemmel is... De nem? Olyan...olyan... kicsit furcsák. Nem nyiszlettkék és soványkák vérbeli dinnyeségükhöz képest?!
Jól van, értem én, nem kell rögtön kifejlett dinnyeségnek kinézni egy újszülöttnek, gondoljuk csak egyes állatfajok kicsinyeire. Hol van az megírva, hogy egy hollónak például fényes fekete tollakkal kell kibújni a tojásból, nem igaz? De azért azt hiszem nem árt, ha legalább csőre van...
Minél tovább gyönyörködöm apró növénykéimben, annál biztosabb vagyok benne, hogy bizony ennek a hollónak nincs csőre. Itt valami huncutság van a levegőben. De legalább is a földben mindenképp.

Ez ugyanis nem dinnye. :(

És csak akkor jöttem rá, hogy hollófióka került a cserepembe, amikor megszületett (mert bizony mégis csak megtörtént) az első, valódi, igazi, hamisítatlan DINNYEBABA!

Fogadjátok szeretettel!