Hejj, igen nehéz egy főiskolás élete. Még egy levelezősé is. Sőt, főleg egy levelezősé. Tekintve, hogy nem csak simán levelezik szegény, hanem mellé utazik is jó sokat, és két utazás közben napokon át intenzíven tömik a fejét neki okosságokkal. Nem csoda, ha ettől kissé lüke lesz. Mint én, ugye. Én speciel saját jogon is tudok lüke lenni. A helyzet az, hogy erősen szangvinikus alkat vagyok, mégpedig a leglükébb fajtából.
Egy szép őszi napon (vagy tavaszi, ki emlékszik ilyesmire?) hazafelé tartottam az oskolából. Több zéhá volt mögöttem, két kollokvium és egy bukás. Nagy ügy, gondolnám ma már, de akkor le voltam taglózva, fáradt voltam nagyon, és semmi egyébre nem tudtam gondolni, mint egy jó forró zuhanyra otthon. Semmiképp nem hidegre. Esetleg egy kellemes estére a Kedvessel. Egy mozira. Egy könyvre. Na ne, könyvre most ne. Kétezer oldal zümmög kedélyes összevisszaságban a fejemben. Akkor egy habos kakaó esetleg. Megnéztem a vonatom indulását. Aszongyahogy Békéscsaba-Eger nincs?! Még mindig nincs. Akkor átszállunk ugye Budapesten, meg Füzesabonyban. Már indul is a vonat, juhéjj, de klafa, gyönyörű az idő, zakatol a vonat, megnyugszom, majdnem el is bóbiskolok mert lassan sötétedik. Pesten vagyok végre, átszállok szépen, ügyesen a vonatomra, aztán hipp-hopp, ott vagyok ahol akarok. Őőőő... hol is vagyok? Sikerült elszundikálnom mégis? Első a menekülési ösztön: leugrok hát a vonatról, nézem a táblát, sehol nem látok olyat kiírva, hogy Füzesabony. Még olyat se, hogy oda menne valami jármű. Semmi gond, megoldómódba kapcsolok és elbaktatok a buszpályaudvarig. Hűű, valami nem jó. Nincs egri busz, csak nagy kerülővel, én meg már éhes is vagyok és kicsi vagyok és megbuktam brühühü és sajnáljon mindenki és jöjjön értem...hopp, nem is rossz ötlet. Nini, telefonfülke, berobogok, éppen van két tizesem, tárcsáz éééés
- Szia Anyuka, itt vagyok Hatvanban a toronyház mellett. Lekéstem (khm) a vonatomat átszállásnál és nincs másik már és iszonyú fáradt vagyok és szóljál légszíves Barátnak, hogy jöjjön értem, mert egy tapodtat sem tudok tovább menni! (diszkrét szip-szip)
- Jó, rendben, na de édesgyermekem, milyen toronyház van Hatvanban?!
- Nem tudom milyen, hát milyen legyen, nagy. De én innen sehova nem megyek, itt leülök és megvárom Barátot, mert...
- Drága gyermekem, Hatvanban nincs is toronyház.
- Hogyne lenne, hát nem vagyok vak, itt egy baromi nagy ház és mellette a pályaudvar meg egy áruház, ahová most bemegyek, veszek egy újságot és leülök előtte egy padra és várok. Szia!
Nem győztem meg, érzem. Ballagok a másik épület felé, ólomsúlyú a táskám, felnézek és földbe gyökerezik a lábam. Hatalmas neonbetűket látok. Elolvasom még egyszer, semmi kétség, ezt írja: SZOLNOK ÁRUHÁZ.
Úúúúúristen. Barát meg elmegy szépen Hatvanba, keres valami bazinagy házat... Rohanás vissza a fülkébe, az egyik tizes megvan még, reszket a kezem, és alig bírom el a kagylót - Halló, Anyuka!!! Anyuci, ÉN SZOLNOKON VAGYOK....
Akkor már valóban zokogtam. (Jobban, mint amikor régebben egyszer véletlenül kiesett az alumíniumvázas katonai hátizsákom menet közben a vonatból és fél éjszaka kerestem egy zseblámpával, amit egy aranyos vonatsofőrtől kaptam, és amely lámpából hamarosan kimerült az elem, és alig vett észre a vezető, amikor visszafelé a sínek közül felvett valahol Nagytálya és Maklár között. Nem volt semmi, két kiló alma robbant pürévé abban a hátizsákban, mégsem ázott el egyetlen kottám sem. És nem sok ember modhatja el, hogy órákig ingázott két állomás között éjszaka, ráadásul a vonatvezető fülkéjében.)
Mégis hazajutottam. Az pedig már megint egy másik történet.
