Plagizálta:  getva

Elvált apa nyöszörgései

      Háromnegyed egykor veszi kezdetét a jelenet. Addig állunk, biccentgetünk jobbra balra, vagy esetleg kulturáltan elcsevegünk errõl-arról, már hogyha feltétlen muszáj. Magam jó ideje erõsen vigyázok, ritkán futok bele valakibe rutintalanul. Gyakorlottan ügyelek rá, lehetõleg ne kelljen beszélgetni senkivel: bocsássa meg az Úristen, de teljesen hidegen hagy a mások gyerekének a matematika jegye, a gyermek anyjának élete, meg hogy most épp iszik-e apuka, vagy eléggé meg nem becsülhetõ módon nem iszik.
Zolika elvált apukája vagyok.
     Egy éve csinálom, tördeltem a kezem eleget. Hogyha kellett, gratuláltam: üdvözletem küldtem Tomikának, ha javított magyarból, az apjának, ha két napja nem ivott. Fingom nem volt, miről van szó. Nem kell ez már nekem. Az ajtóból belesek, kivárom a megfelelõ pillanatot, s a kockakövet nézve besliszszolok a folyosó sarkába a pálmafa mögé. Ha már foglalt, egy még kintrõl kiválasztott nagydarab, jó kövér apuka, szekrény méretû, termetes anyuka háta mögé állok - nagyszülõ nem jön szóba, alkatilag kisebbek valahogy. Ha kihúzom addig, nyilván én is összemegyek. Takarásnak nem alkalmasak. Fejük fölött kikandikál a fejem, oszt' megvan a baj: a szülõtárs rámköszön, jön, jön lelkesülten, s megmondja.
      A dumcsit néha megúszó sikeres pénteki, láthatási napokon megtekintem a pálmafa-levelek erezetét. A nyári szünidő közeledtével a melltartó pattanásig feszült pántját a párnás hátakon - de olyan elmélyülten, mintha tetszene. Nem gondolok semmire. Már hogyha nem jut az eszembe, hogy reménytelen, mert ha eszembe jut, akkor arra gondolok, hogy reménytelen. Akár így van, akár úgy van, vizenyõs szemem tekintetében csak a csengõ hoz változást - éles hangja azt ígéri, nemsokára elhúzhatom innen a belemet. Óvatosan kisandítok a vegetáció vagy a melltartó mögül. Percek alatt telt ház van a lépcsõn, mindenütt gyerekek. Elõbb a nagy lovak jönnek, többnyire rohanvást: a negyedikesek. Ahogy csökken az életkor, egyre rendezettebb lesz az ügymenet. Adagonként harminc darab eleven megkönnyebbülés. És a végén, utoljára, kézen fogva, kettes sorban, az 1/a osztály következik.
     Ilyenkor már gõzerõvel koncentrálok, le ne késsem azt a pillanatot. Amikor az enyém feje a fordulóban megjelenik, s a tömegre odaföntrõl nagy reménykedéssel letekint. Bent vagyok még, takarásban, onnan sasolom, ahogy beúszik a tekintetbe némi futó riadalom. Felmerül a lehetõség, hogy nem vagyok ott. Eltévedt turista, elveszett utazó érezhet ilyet. Lelassulnak a léptei, megtorpanni látszik, elbizonytalanodik. Nem jött értem. Sosem fordult elõ még ilyen. Nem fokozom. Kilépek, és kihúzom magam. Keres, kutat, s azután kiszúr a tömegben hirtelen. És olyankor van egy pillanat, mint a filmekben, amikor a zene hatásvadász módon felerõsödik, és túlél a hõs épp valamit, egy drámai csatát, kilátástalannak látszó helyzetet, vagy futnak egymás felé a tengerparton a szerelmesek, vagy nagy szenvedések végén meghal valaki, a lelkét a drámai csúcsponton kileheli, vagy mit tudom én, efféle teátrális jelenetek, amiket amúgy elég nehezen viselek, de ebben itt nincs semmi modoros történetesen, csak kiszúr engem, csak megtalál a többiek közt, csak talajt fog, csak fellélegzik, csak a pulóvert a földön húzva, az uzsonnát majszolgatva, jön, jön, közeledik a gyerek.