Március eleje, reggel hét óra. Indulok otthonról, két gyerek, táskák, tornacucc, hangszer, mindenféle túlélőkészlet bepakolva a kicsi fehér autókába. Jó kedvem van, és millió dolgom mára. Kölkök hangosan csicseregnek hátul, isibe mennek, én dolgozni. Első úticélt elérjük, a megfelelő kölök kirakva, tovább. A hegy tetején hármasban ránt egyet az autó, meg húz oldalra a kormány, hiába szóltam,  Férj szerint nem húz, pedig húz az, már vagy két hete. Ezen a durva kanyarokkal jól ellátott útszakaszon pedig nem jó így. Mindjárt beérünk a városba, egyszer csak beborul az ég, alig látok valamit, mert olyan furcsa, sötét köd van. Hűha, nem lehet ilyen színű a levegő, itt vannak a dementorok,  vagy mi van?! Ez nem kívül van, azt gyanítom...Megálljak? Nem ijesztem meg a leánykámat, megyek tovább. Tisztul a kép, visszatérek a saját sávomba, de egyébként hogy kerültem át a másikba? Nem jött senki, hála az égnek. Betolakszom a suli parkolójába, nagylány aggódik kicsit, jössz értem időben? Persze, kicsim, ne aggódj, szép napod legyen. Most ki kellene állni innen, jajjanyám, nem akármi, csúcsforgalom, hű de feszít a fejem,  hogy lehet ilyen buta helyre tenni egy buszpályaudvart, nem érek be időben a kórházba, pedig...egy busz végre kienged, havervagy, mitiszol, na spuri dolgozóba.

     Átöltözöm fehérbe, egy villám-kávé még bele is fér, aztán leballagok a helyemre. Tele a váró, szép, jó kis nap lesz...no, kezdjük. Beszedem a papírokat, minden lap szélén fehér villanások,  de fura... Ki sincs töltve rendesen, megőrülök ezektől a slendrián dokiktól, zúg a fejem, kérdezem a betegtől, mi az anyja neve? Válaszol. Válaszol? Asszem mond valamit, mert mozog a szája, most meg milyen fura a képe...  és akkor felrobban a világ. Kitágul a tér, az idő, a tudatom akkora lesz, mint a világegyetem - aztaaa,  simán  ilyen volt az ősrobbanás -... beúszik a látómezőmbe egy szék. Tiszta pókháló az alja. Most egy arc jön, megismerlek, hogyne tudnám, ki vagy, hagyjatok, semmi bajom, nem, dehogy fáj, semmi nem fáj, nem is szédülök, nyugi, nyilván lement a vérnyomásom, de nem vagyok rosszul. Vicc, felfogom, hogy nem jó valami, de tényleg nem vagyok rosszul. De utálom ezt, karomon a vérnyomásmérő, kétszer is pumpál, nem mér. Hozzátok a másikat, gyorsan! Minek kiabálnak ezek? Az sem mér. Aha, gondolom, na ez tényleg gáz, nekem mindig alacsony a vérnyomásom.   -...-  A sürgősségin vagyunk, viccelődnek velem, akasztják a hóhért, mi?! Hehe. Nagyon humoros, ezt a frankó viccet majd legközelebb én is elsütöm neked barátom, látom én, amilyen szürke a képed, jössz te még hozzám vizsgálatra. Végre mérhetőre csökken a vérnyomásom, mennyi?! Atyavilág, jó, hogy nem kaptam agyvérzést. (agyvérzést...?) Kérdezgetnek, válaszolok, elég már, haza akarok menni, amíg nincs színed, sehová. Színem? Színt akartok?! Felmérgesedem, csipog a monitor, extrázik a szívem világba, nyugi, dehát félreverik a harangot a mellkasomban, egy kollegina meg a főnök mellettem, elrohannak,  valaki infúziót köt be, jézuskám, mit művel ez, nekem gyakorlóvénáim vannak, hogy nem bírja eltalálni?! Végre csend... -...- az a helyes kis neurológuslányka áll meg felettem. Higgadt a modora, mosolyog, de nem édeleg, vizsgálgat. Eldőlök az egyensúlypróbán, érzem, hogy ejtem a kezem, de nem tudom megtartani, remeg a kép, nahát, ilyen belülről a nisztagmus? Befekszel, jó? Jó hát, naná. Minden vágyam volt, hogy végre kórházba kerülhessek. Igazából...fáradt voltam már nagyon...csakhogy rengeteg dolgom van, mennem kell, nem érek rá itt feküdni, rengeteg a beteg is odaát, nekem gyerekeim vannak, holnap matekdoga, vegyétek már le ezt a nyavaját a testemről, utálom hallani a saját szívverésemet! jajj...álmos vagyok...

CT. Uncsi. Dolgozik a gép, nem fog találni semmit, hiába lövöldöz rám a hülye sugaraival, kapok én elég sugárzást a saját helyemen, dühöngök, feszíti a karomat a kanül mellett a ragacs, denagyon kihúznám, nem lehet, alig tudták betenni. Az MR. Ez se jobb, de legalább fantasztikus hangokat hallat a gép. Kattog, berreg, sipákol, pluttyog, zakatol, megint kattog. Hosszú nagyon. Énekelek magamban. Aaaz, hoool én elmenyeeek...méhéhég az fák es síhírnaaak... Nem jó, depis, inkább mást. Akkor számoljunk. Egy, kettő... bumm! csattcsattcsattcsatt berrrrrr klug...negyvenhárom, negyvennégy, negyven..mennyi is? Nem mondom, jó gyorsan elvesztettem a fonalat. Szalámis szendvics, hajcsavaró, anyám jószagú arcpakolása, hűűű, annak milyen finom illata volt...meg a Franciaországból kapott tényleg igazi francia parfümje... nagyon sokat kilocsoltam a kiságyam köré. Úgy nagyjából az egészet. Anyuci nem is haragudott, pedig úgy töményen lazán penetránsnak volt mondható a szaga. A jelentős anyagi kárról nem is beszélve. Kenek  is belőle a tapétára egy keveset.  Vizsgálat vége, főcímdal. Feltápászkodom az ágyról, megtándorodom. Ez egy ilyen nap. Az osztályon két hét alatt elolvasok öt könyvet, ebből egy a komplett Gyűrűk ura. Nem akarok gondolkodni.

Nem akarok gondolkodni.

Nem akarom tudni

Végre itthon. Amikor belépek a házba, kényelmetlenül nagynak találom a teret. Nahát, kimúlóban van a kétméteres fikuszom, nem locsoltad? Elfelejtettem. Két hétig?! Te élsz, ennyi most nekem elég.  Milyen igaz. A macska azonnal jön, úgy üdvözöl, mintha reggel találkoztunk volna. Befészkelődik az ölembe, és már alszik is. Nála helyre állt a világ rendje.

Élek. Ennyi most elég.