Zeneiskola, nagyterem, péntek délután, fuvolavizsga. Tizenhét kisemberke ünneplőben, feszülten, az izzadó kezecskék hangszert szorongatnak. Tizenhétszer minimum két-három hozzátartozó, főleg szülői, tesói, nagyszülői minőségben. Egy kis izgalom érezhető a nézőtér felől is, amolyan "eleget gyakorolt a kölök, nem fog leégni szegény?" néhonnan viszont "el kell érni a tizenhéthuszast és nincs otthon kenyér" jellegű árad. Nem tehetek róla, ilyen helyen folyton elemezgetni kezdem az embereket, figyelem az arcokat, a testtartást, olvasgatok a tekintetekből. Értek vajon tekintetül? Nem tudom. De úgy csinálok, és nekem tetszik. És persze nem osztom meg senkivel a tapasztalataimat. Kinevetnének, gondolom.
     A mai szitu majdhogynem érvénytelen, hiszen a szereplők legjavát ismerem legalább látásból, de azért nekifogok. Ordítóan Sznob Anyuka az első sorban feszít, láthatóan igyekszik, hogy mindenki észrevegye a frizuráját, strasszos csizmácskáját, amelynek szára ráfeszül csinos vádlijára. Miniben van, mintás harisnyában, kizárt, hogy a parkolótól idáig ne fagyott volna szénné sovány combikája, de hát ő tudja, mitől döglik a légy. Kislánya öntudatosan bámul bele a világba, figyelme megoszlik Anyu és a kotta között, láthatóan sokat készült mindkét szerepére. Leghátul ül Sokgyerekes Szuperöko Anyu és Apu, kiegyensúlyozottnak néznek ki, de azért észreveszem, hogy Apu szemöldöke időnként megrándul. Vajon a rakás kölyök, vagy a biokaja? A feje fáj, vagy a hasa? Böcsületére legyen mondva, az arca csaknem rezzenéstelen. A gyerekeik meglepő fegyelmezettséggel csücsülnek szépen sorban, csak a legkisebb kurjongat néha vidáman egyet. Nem szólnak rá. Édes baba. Aztán itt van Szigorú Nagypapa és Szigorú Anya. Őket speciel közelről ismerem, magasrangú emberek, kemények és kérlelhetetlenek. Nem tudom elképzelni, ahogy szeretettel megsimítanak egy lázas buksit, esetleg jóéjtpuszit nyomnak egy álmos kobakra. Melyik kislány lehet az övék?
     Kezdődik a vizsga, az izgalom élesebbé válik, és lassan kiderül, melyik szülő melyik gyerekhez tartozik. Nem nehéz kideríteni, mert amikor egy gyerek kiáll a színpadra, egy-két felnőtt kihúzza magát, fejét finoman ingatja a zene dallamára, esetleg együtt veszi a levegőt vele. Nahát, még én is. Az én lányom kicsike, és hamar sorra kerül, elfújja a nótát, idenéz, finoman mosolyog, meghajol, lecsüccsen. Megnyugszom, ellazulok, végre figyelhetem a nézőtéren ülő sorstársaimat. Sznobanyu mozdulatlan, nem néznek egymásra a gyerekével, természetes minden, darab eljátszva, feladat kipipálva, jöhet a kémiaversenyre való felkészülés. Ki a következő? Á, Szuperökoék! Integetés, kurjongatás, gyerek élvezettel játszik, öröm hallgatni, a kispocok is nyugszik amíg a nővére zenél, szinte irigykedem rájuk, bár a biztonság kedvéért elhatározom, hogy amint hazaérünk megeszem egy jó nagy karéj telítettzsíros fehérkenyeret. Szigorúan hagymával. Naná, a koleszterin miatt.
     Elálmosodom, elbódít a zene, szinte unalmasan jók a gyerekek, senki nem hibázik fülsértőt, tartják a ritmust, nem hamisak, szóval hamar megunom az emberfigyelő mókát is, amikor hirtelen felpattan valaki, oldalra siet, csosszannak a székek, Szigorú Nagypapa az, kezében fényképezőgéppel törtet. Szigorú Nagypapa?! Nem. Elolvadt Nagypapa, Büszke Nagypapa, Azénunokámalegszebblegügyesebb Nagypapa. Kajla kamaszlány áll a színpadon, nem nagyon csinos, nem különösebben ügyes, sápadtka, lóg a haja és a blúza, de a szeme...a Papáé a szeme. Olyan elolvadós. Olyan büszke. Azénpapámalegjobb-tekintetű. És a Papának játszik. Nem túl jól, de szeretettel. Elszégyellem magam. A Papa körbenéz, keresi a szemével a többiek tekintetét: látjátok? halljátok? az ÉN unokám! Mosolyog. Sose láttam még mosolyogni. Dörgőhangú felsővezető mint érzékeny nagyapó? Képzavar. De ő most nem is az, hanem kipirult arcú, reszkető kezű Héraklés, aki Euterpét próbálja lencsevégre kapni. Sugárzó arccal készít néhány képet, majd visszacsörtet a helyére.  Elérzékenyültségemben túlcsordulni kezdő szeretettel nézem az idillt, amikor a pillanat törtrésze alatt megmerevedik az arca, visszavedlik Szigorúvá. De engem már nem csap be többé. Láttam amit láttam.
    Nincsenek csodák.
Vagy mégis?