Tisztelettel jelentem -hatalmas és múlhatatlan örömmel természetesen-, hogy nem tanultam az előző évi sike  kudarcokból, és újfent a dinnyetermesztés rögös útjára léptem.

Ki tudja, mi ez? :))

Ez nem lesz nehéz:

 No, ez sem.

Elég baj, hogy szagképezőgépem nincs...:)

öööö...Kémütyüm? Kiaza Kémütyüm?!

      Biztosan valami pervezió, de imádom a naplementéket. Szeretem, ha színes, szeretem amikor szinte feket-fehér, akkor is, ha alig van felhő, meg akkor is, ha túlzsúfolt az ég. Tetszik, amikor áthúz a jelenség közepén egy madár, de azt is, ha egy repülőgép töri meg (teszi teljesebbé?) a harmóniát. Valahogy megynyugtat. Lám csak, még Ő sem tökéletes.

Újabb kedves Getvaplagizáció következik:

      Mint a mesében. A jó tündér magyar kiadásban, öregen, meg a herceg, aki eljött érte egykor délcegen, csak időközben ő is megkorosodott. Mondhatni, hogy régi fényük megkopott - mondhatni, de ne mondjuk azt mégsem, mert jelenlétüknek éppen az a tört fény a legmélyebb lényege, ami már az első blikkre rabul ejti azt, aki a fatuskónál, földbe vert karónál, egy darab elkorhadt deszkánál, rozsdás vasdarabnál, szúrágta cölöpnél, OTP-ügyintézőnél, képviselőnél egy hangyányival is érzékenyebb. Valószínű, sokan vannak ilyenek, holott hát az ember jártában-keltében többnyire olyanokkal találkozik, akiknek egy efféle emberpár látványa az égvilágon semmit nem jelent: a létezéshez nem tesz hozzá egyáltalán semmit, sőt, inkább idegesítő tényező; valami olyasmi homokszem, zavaró elem, ami a dolgokkal, az ügymenettel, létük ritmusával semmilyen szinten nem kompatibilis. Megröhögteti őket, hogyha látják, a csoszogó két öreg; a bátrabbja, a nagyon jó fej, a nagyon vagány ki is kiált a terepjáró ablakán: húzzátok má' gyorsabban a beleteket. Mér' nem döglenek már meg, teszi hozzá gondolatban, az ilyenek, s a gázpedálra lépve tovább veri a kormányon a rapet.
       A két öreghez régen nem jutnak már el az effajta szavak. Ha hallják is, a jelentésük teljességgel indifferens - a legkisebb mértékben sem bántó, mivel régen túl vannak már ezen. Nemcsak azon, hogy bármin is meglepődjenek, hanem úgy egyáltalán: mindenen, azon pedig különösképp, főleg, hogy az emberi bunkóság, aljasság, a sötét, alpári bárdolatlanságok változatosabbnál változatosabb megnyilvánulásaival, e rohadt, szar, törtető, pénzéhes, kihűlt világ bármely vonatkozásával foglalkozzanak. Abba a világba, amiben ők vannak, az itteniből alig jut át valami. Sérthetetlenek. Érinthetetlenek. Már ráléptek az útra: meg fognak halni közelesen. Nincs is ellenükre. Jöhet. Láttak már eleget. Nem kíváncsiak semmire. Azért jönnek ki a levegőre, egy adott órában, napra nap, hogy egy rövidke szakaszon oda-vissza, kéz a kézben végigsétáljanak.
A gyönyörű öregasszony, s egyenes derekú, galambősz embere.
       Tíz perc az egész minden délután. Éteri jelenet. Nem is emelik már: valahogy úgy csúsztatják a talpukat, mint aki nem siet, mert nem is akar eljutni sehova. A menés értelme rég nem abban rejlik náluk, hogy elérjenek valahonnan valahova: a cél a menés képességét fenntartó menés maga. És ebben a minden áldott hétvégén és hétköznapon elért, teljesített célban ott az együtt töltött cirka ötven évnek minden emléke és tapasztalata - ha nem hangzik ez e helyt túl patetikusan. Meglehet, hogy volt ott minden: hűtlenség, konfliktus, dráma meg viszály - a menyecske kikapós volt, vagy épp a férjét jellemezte, hogy gyakorta kimaradt; rájárt a butykosra, benyúlkált a kosztpénzbe, elhallgatott ezt-azt -, mindegy teljesen. Időnként egyenesen akár gyűlölhették egymást, a mama kiabált, a papa földhöz vert egy tányért, az asztalra csapott - nem szóltak egymáshoz napokig. Innen nézve vicces lett már minden efféle hajcihő - a délutáni séták felől a szokásos nehézségek, házassági összezördülések elvesztették jelentőségüket. A végére minden letisztult, a velejére egyszerűsödött. Az is mindegy, ha a sorsuk terveikkel ellentétben máshogy alakult. Ha nem váltak valóra álmaik. Ha a spórolt pénzből nem maradt meg semmi. Ha lenyúlták mindenüket a gyerekek.
       Csak ez maradt meg, ez az összetartozás, ez a feltétlen érzelem, s ragaszkodás. A vágy, hogy nekem legyen vége hamarabb. Mennek, kéz a kézben, nem törődve semmi mással, csak ez a mai séta még meglegyen. Néha megállnak, végignézik egymást, az asszony összébb húzza a kabátot az emberen.

     Van egy elmés megállapítás, miszerint a nátha kezelés nélkül hét nap alatt gyógyul, kezeléssel pedig egy hét alatt. Kiváló meglátás.

Plagizálta:  getva

Elvált apa nyöszörgései

      Háromnegyed egykor veszi kezdetét a jelenet. Addig állunk, biccentgetünk jobbra balra, vagy esetleg kulturáltan elcsevegünk errõl-arról, már hogyha feltétlen muszáj. Magam jó ideje erõsen vigyázok, ritkán futok bele valakibe rutintalanul. Gyakorlottan ügyelek rá, lehetõleg ne kelljen beszélgetni senkivel: bocsássa meg az Úristen, de teljesen hidegen hagy a mások gyerekének a matematika jegye, a gyermek anyjának élete, meg hogy most épp iszik-e apuka, vagy eléggé meg nem becsülhetõ módon nem iszik.
Zolika elvált apukája vagyok.
    

     Zeneiskola, nagyterem, péntek délután, fuvolavizsga. Tizenhét kisemberke ünneplőben, feszülten, az izzadó kezecskék hangszert szorongatnak. Tizenhétszer minimum két-három hozzátartozó, főleg szülői, tesói, nagyszülői minőségben. Egy kis izgalom érezhető a nézőtér felől is, amolyan "eleget gyakorolt a kölök, nem fog leégni szegény?" néhonnan viszont "el kell érni a tizenhéthuszast és nincs otthon kenyér" jellegű árad.

       Hejj, igen nehéz egy főiskolás élete. Még egy levelezősé is. Sőt, főleg egy levelezősé. Tekintve, hogy nem csak simán levelezik szegény, hanem mellé utazik is jó sokat, és két utazás közben napokon át intenzíven tömik a fejét neki okosságokkal. Nem csoda, ha ettől kissé lüke lesz. Mint én, ugye. Én speciel saját jogon is tudok lüke lenni. A helyzet az, hogy erősen szangvinikus alkat vagyok, mégpedig a leglükébb fajtából.

     Történt minap, hogy egy számomra Igenkedves Ember megszólt azért, mert nem talál új bejegyzést nálam. Igaza volt.

:)

Bocsánat, remélhetőleg napfelkelte is lesz egyszer :)

    Kéremszépen nálunk mindig voltak macskák. Minium egy. A legkülönfélébb és néha igazán fura macsok is megfordultak nálunk.

Tessenek parancsolni:

  Nem éppen Hajjakend-minőség, de dumcsizni ez alatt is lehet :))))

Itten kérem büntetlenül lehet prüntyögni. :)

     Egyszer volt, hol nem volt, valahol egy kies, világoskék műanyag zsák óvó ölelésében éldegélt száznegyvenkettedmagával Sisu, a piros-fehér kockás nyúl.

     Nem mindennapi ebéd készült nálunk a napokban. Az kulinárisan érzékeny egyénektől rögvest sűrű bocsánatokat kérek, és legyenek kedvesek azonnal átlapozni máshová és ne olvassanak tovább. :)

     Mindenkinek eljön egyszer a Rettegett Napja. Vizsga, randi, foghúzás, anyós várása vendégségbe, kinek mi. Számomra az egyik valóban pánikközelinek ígérkező nap a kisfiam orrmandulaműtétjének a napja volt. Aztán később kiderült,  még csak nem is én féltem a legjobban. 

Íme a családunk egyik kedvenc pogifajtája, a töpörtyűs.

A konyhában nem volt egyszerű dolgom kapcsolatunk hajnalán, mert anyósom remekül főz és kiválóan süt, de már csak egy kis egészséges rivalizáció miatt is igyekeztem felvenni a kesztyűt. Meg aztán köztudottan a Férfi szívéhez vezető út is errefelé keresendő. Én is szeretek finomakat enni, ráadásul ezen a téren el is voltam kényeztetve konyhatündér hajlamú anyukám és nagymamám által, de hamar rájöttem, hogy a két család bár nagyon messziről keveredett azonos környékre, mégis nagyon hasonlóan gondolkodik az ízekről. (Lehet, hogy mindkettő mama mamája ugyanabból a szakácskönyvből tanult? :)) Mégis van olyan süti, jelesül a zserbó, amit meg sem merek próbálni, mert annyit hallottam Férjtől, hogy a mamája 'bezzegzserbót' tudott, hogy kizártnak tartom, hogy akár hasonlót tudjak gyártani. Az egyik legnagyobb dícséret, amit főzőcskére itthon kaphattam: "majdnem olyan, mint a mamáé volt..."  :)

      A Bölcset Gergőnek hívják, úgy nyolc éves lehet, és éppen az uszodában csücsül a padon, arra várva, hogy bemehessen az öltözőbe. Az ajtó zárva, rajta felirat: cipőben belépni tilos.

- Mi volt ma a suliban? - így a nagymama. Gergő mellett ül, egyenes derékkal, szemre régen nyugdíjas nagyonpedagógus alkat.

- Semmi különös, jó volt.

- Ennek örülök, mert tudod a tanulás nagyon fontos egy ember életében. Tudod, alsó tagozatban tanul meg az ember tanulni, és ha ügyesen csinálja, sokkal könnyebb dolga lesz felsőben, amikor már nagyobb anyagot kell elsajátítani. Ebédeltél rendesen?

- Igen, finomat főztek, meg is ettem mindent. - Semmi gyanús a fiún, kreol bőrű, slank kislegény, értelmes a tekintete, választékos a modora, szeretetteljes megértéssel néz a mamára.

- No látod, ez fontos. Tudod, rendesebben kell enned, hogy erős lehessél. Mint a testvéred. Ő ugyan erőteljesebb testalkatú nálad, de ha ügyesen mindent megeszel, tudod akkor hamarosan utoléred őt. - Mama cipőjén egy kék, kórházakban és igényesebb könyvtárakban használatos gumis műanyag cipővédő van. - Tudod Gergő, az alkalmazkodás az étkezéseknél is nagyon fontos. Alkalmazkodni az élet minden területén kell, hiszen csak úgy boldogul az ember.

Nyílik az ajtó, kirajzik néhány gyerek, ők az előző csoport. Most már bemehetnek a négyórások átöltözni. Gergő is elindul a többiek után, mama felpattan hogy kövesse, segíteni szeretne neki átöltözni. A fiú utolsóként lép be az ajtón, visszanéz, tenyerét mutatja, finoman elmosolyodik.

- Ne gyere tovább. Tudod mama, mindenkinek szüksége lehet egy kis magánéletre.

     Március eleje, reggel hét óra. Indulok otthonról, két gyerek, táskák, tornacucc, hangszer, mindenféle túlélőkészlet bepakolva a kicsi fehér autókába. Jó kedvem van, és millió dolgom mára. Kölkök hangosan csicseregnek hátul, isibe mennek, én dolgozni. Első úticélt elérjük, a megfelelő kölök kirakva, tovább. A hegy tetején hármasban ránt egyet az autó, meg húz oldalra a kormány, hiába szóltam,  Férj szerint nem húz, pedig húz az, már vagy két hete. Ezen a durva kanyarokkal jól ellátott útszakaszon pedig nem jó így. Mindjárt beérünk a városba, egyszer csak beborul az ég, alig látok valamit, mert olyan furcsa, sötét köd van. Hűha, nem lehet ilyen színű a levegő, itt vannak a dementorok,  vagy mi van?! Ez nem kívül van, azt gyanítom...Megálljak? Nem ijesztem meg a leánykámat, megyek tovább. Tisztul a kép, visszatérek a saját sávomba, de egyébként hogy kerültem át a másikba? Nem jött senki, hála az égnek. Betolakszom a suli parkolójába, nagylány aggódik kicsit, jössz értem időben? Persze, kicsim, ne aggódj, szép napod legyen. Most ki kellene állni innen, jajjanyám, nem akármi, csúcsforgalom, hű de feszít a fejem,  hogy lehet ilyen buta helyre tenni egy buszpályaudvart, nem érek be időben a kórházba, pedig...egy busz végre kienged, havervagy, mitiszol, na spuri dolgozóba.

PERGELT LEVES ÉS A TEKERGŐS GALUS

 Vidám gyermekeim ekképpen szeretik előkészíteni a tésztát. Nincs igazuk? :)

     Szóval a pergelt leves tekergős galuskával, na aaaz igen! Nagymamitól tanultam. Nagymami meg az ő nagymamijától, aki ugye...satöbbi. Az én Mamimék nagyon gazdagok voltak régen, rengeteg földdel, állatokkal, és ahogy az akkori mesékben az lenni szokott, amikor eljött a Nagy Baj, ők lettek a legszegényebbek. A családi legendárium szerint a saját disznóóljukat meszelték ki nekik, ott kellett élniük. Az emberek vittek nekik néha ezt-azt, szigorúan titokban, mert szóba állni is tilos volt velük, és hát ugye félt mindenki. Az már csak ilyen félős kor volt. De a küszöbön reggelre gyakran odatermett egy kis liszt, hagyma, tojás, kicsi kenyérke, és nem haltak éhen. Aztán jött a Kicsit Jobb Kor, és újra lehetett komolyabbakat főzőcskézni, de a szegénységben megszokott pergelt leves az bizony maradt.

     Mivel is érdemes kezdeni egy boldogblogot? Naná, hogy macskával. A macska természetéből adódóan egy boldogságra erősen hajlamos lény, aki meglehetősen igénytelen, (jóvammá, ne az agyon kényeztetett szobacicusra tessenek gondolni) kiválóan boldogul bármely, kilenc életéből legalább egyet meghagyó esemény után is.