Mielőtt elmesélném mi ez, tessenek megnézni ezt a videót, kérem szépen:

Na, most már jöhet a mese.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatalember, aki kiállt egy forgalmas metróállomás bejáratához, elővette a hegedűjét, hangolt kicsit, majd muzsikálni kezdett. Nem sokan álltak meg hallgatni őt, az emberek munkába rohantak, meg iskolába, meg a bankba. Pedig volt akinek tetszett, de a többség továbbsietett, oda sem nézve dobott valami kis aprót, nem gratuláltak neki, senki nem tapsolta meg, virágot sem kapott. Végül 45 perc alatt 32 dollárt szedett össze.
Két nappal később ugyanez a fiatalember egy zsúfolt színház színpadán ugyanazokat a darabokat játszotta zenekari kísérettel. Az emberek felállva ünnepelték a világ egyik legjobb hegedűsét: ő Joshua Bell volt, a hegedű pedig amin itt és a metróban is játszott egy közel 300 éves, négymillió dolláros Stradivari volt. Mellesleg a nézők a jegyekért legkevesebb 100 dolcsit perkáltak le fejenként.
  Tényleg ilyenek vagyunk? Csak a helyén (?!) ismerjük fel a szépséget, az értéket? Felismerjük egyáltalán?
  Vajon életünkben mi minden mellett megyünk el magabiztosan...?