Elkövető: _Anand  2009.06.13. 10:24 9 komment

Címkék: valamimás

A bejegyzés trackback címe:

https://csakboldogan.blog.hu/api/trackback/id/tr671182308

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

B,B. / újreg 2009.06.13. 20:22:46

Még sose vótam itt első.
Hát akkó: 1.

Tym4sumakshun/ PhotelNiggaH 2009.06.14. 23:08:32

Birgit visszatért a gyökerekhez:-))
Jó poszt Anand!:-)

Rosszindulatú Vászka 2009.06.17. 21:57:09

De kemény... az elsőn az a középső a boros úr?

Hát, nem találok s(z)avakat...

gidabiga 2009.06.19. 20:04:45

Voga-Turnovszky-n nevettünk anno sokat, de a Boroslajost akkor sem kedveltem.
úgy vagyok vele, mint Brigi és Vászka az Erdőspéterkurvaanyáddal :DDDD

gidabiga 2009.06.25. 22:18:21

dinnyeposzt?
már kíváncsi vagyok :D
rég láttalak.
jól vagy?

getva 2009.06.26. 00:01:55

de rég jártam erre... hát akkor hadd szóljon.


Az illata, a testtartása, a vállának az íve, s az a mozdulat, amellyel az olvasott cikk fölé hajolva hátradobta barna, dús haját... Kezdődhetne úgy is: már hátulról felismerte, s a megfigyelő szétdohányzott mellkasában a fölsajgó emlékek hatására nagyot dobbant a szívnek mondott húscafat. Kezdődhetne, és szépen is hangzana..., de sajnos nem lenne igaz, úgyhogy fájdalmunkra nyersebben kell kezdeni: az igazat mondd, ne csak a valódit, paraszt! A dolog tényszerűen úgy festett, hogy legalább fél órája kotlott egy nő azon a folyóiraton, melyre pár pillanat erejéig szüksége lett volna, s egyre inkább úgy nézett ki, az egészet kijegyzeteli. Egyik lábáról a másikra állt: a béke szigetén, a csendes olvasóteremben ember nem látott még ilyen idegeset. Két percet nem érő, gyönge dolgozat volt, ahogy a válla fölött belelesett; afféle áltudományos blöffpublikáció, melyek egyetlen célja, hogy megzavarják a fejet, a gyanútlan agyakban káoszt keltsenek, s idegen nyelvű, nagyképű hivatkozások tömkelegével kápráztassák el az erre fogékony lelkeket. A megfigyelő késésben volt, ennélfogva azt sem tudta, kit utáljon jobban: a szerzőt vagy a nőt - a legjobb az lesz, gondolta, ha néhány perces betekintés végett kölcsönkérem, mert mi van, hogyha ebből doktorál, oszt' szóról szóra lemásolja itt nekem. Elnézést, asszonyom.

Megfordult, és felnézett rá. Megtört fényű, zöld szemek; egy hajdani, feltűnően szép arc szerkezetét vesztett, képlékennyé váló struktúrája, szétmállott kontúrjai. Kudarc, vereség, fájdalom, melynek jelét a gondos kézzel felvitt smink sem leplezheti. Az élet, gondolta, no meg aztán - rögtön fogta, mivel az átlagnál érzékenyebb erre - az alkohol, persze hogy. Miként is tudta gyűlölni az imént, szégyenkezett, és hogy, mondta, tényleg csak egy percre kellene. Jó ideig nem válaszolt, csupán nézte, aztán mégis, de nem volt benne köszönet: az olyannyira kívánt folyóirat szempontjából hangyányit sem vitte előrébb az ügyet. Nem ismersz meg? Azt akarod mondani, hogy nem emlékszel, vagy csak úgy teszel? Nesze neked. Már csak ez hiányzott, valami régi nő, könny, múlt, számonkérés, dráma, most, amikor amúgy is sietek. Nem, intett a fejével, mert - ahogy a elején is láttuk - nem volt hazudós, és egyáltalán nem akart semmit mondani, mivel, mint már említettem, sietett. És akkor a nő mondott egy nevet. Egy nevet, mely valaki olyat rejtett, akit a megfigyelő egykor nagyon szeretett - de mint a regényekben, tisztára úgy: beletéve mindent önmagából, teljes fordulatszámon, szenvedélyesen. Azóta nem látta. Istenem.

E szempontjából ezen a ponton az kellene, hogy megállítsam az időt valahogy, kimerevítsem a jelenetet, s miközben azok ott hosszan, nagyon hosszan nézik egymást, megrendülve, párás szemmel, jelentőségteljesen, azalatt a háttérben, egy másik síkon, az emlékek, a múlt feltörő képei peregjenek - de ezt megcsinálni három okból sem lehet. Egyrészt ugyebár a képességekkel is baj van, hiányzik az írói véna ehhez, másrészt belefutna ilyen romantikus, nyavalygó izébe a szöveg, hogy húsz éve ez volt, az volt, miket is terveztek, hogyan is képzelték közösen, mekkorákat basztak, vágyak, hitek és remények, fiatalság, napfény, boldogság meg minden ilyes, most meg mi van, ezzel szemben, nézik egymást, egy fél élettel később, két tönkrement, megvénült egyed, akiken átment két évtized úthengere, s abból, ami megvolt, ami szép volt, csaknem mindent szétlapított, agyonnyomott, eltiport, és lassan már azt sem értik, mitől voltak akkor annyira boldogok, mi is volt az, ami elveszett, harmadrészt meg itt vannak a terjedelmi keretek. Úgyhogy inkább csak szerényen az legyen, hogy továbbra is nézik egymást, s az a nézés - ahogy elvárható ilyen helyzetekben - tényleg mozgósítja ugyan az emlékeket, de zokogási kényszer nélkül, közönyön túl, drámán innen, csak úgy epikusan: a nagyzenekari kíséret elmarad. Csend van inkább, mozdulatlan, néma csend, mint ahogy egy homokóra lepereg; de ez sem meglepő, tekintve, hogy könyvtárban vagyunk. Épp elkezdik leoltani a fényeket.

Félhomály, csend. Lassan, csend, tök sötét, csend, az olvasóterem. Aztán a régi nő suttogva elmeséli, hol siklott félre az élete; rossz házasság, szűkölködés, befuccsolt karrier, sikertelen öngyilkosság, négy abortusz, egy autista gyerek. Így megy ez.

gidabiga 2009.06.28. 15:57:46

bölcsészmiaszösz :)
de jó.

ezmiez Zolcsi?

getva 2009.07.04. 09:59:21

gidabiga 2009.06.28. 15:57:46

ez kérlek újabb plágium vót :)

B,B. / újreg 2009.07.08. 11:03:14

Mikor lesz má új poszt?
Mer elsőznék.
süti beállítások módosítása