Egyszer volt, hol nem volt, valahol egy kies, világoskék műanyag zsák óvó ölelésében éldegélt száznegyvenkettedmagával Sisu, a piros-fehér kockás nyúl. Elég savanyú ábrázatot alkotott neki a sors, barna üvegszeme vakon bámult a világba, amit élete legnagyobb részében valamelyik társa bundája, esetleg a zsák oldala jelentett a számára. Piros cérnából volt varrva az orra, fekete fonál jelezte a szája vonalát, és nyúlságához képest nevetségesen sovány volt. Mégis boldogan éldegélt egy garázsban, ahová a gazdája be szokta őket pakolni, ha éppen nem úton voltak egy közeli vagy akár távoli falu felé, vásárokba, búcsúkba. Ott aztán sátrat állítottak, és Sisut a társaival együtt kiültették egy csúnya viaszkosvászon terítővel letakart kempingasztalra.

     Ilyenkor volt csak igazán jó világ Sisura! Boldogan bámészkodott, leste a sürgés-forgást, a sok színes lufit, a vattacukros bácsit, akinek muris sityakja volt, a céllövöldét, a pattogatott kukoricásnál számolgatta, hány staniclivel ad el a néni az illatos finomságból, de legeslegfőképpen az embereket. Sokféle ember járt ott: nagyok, akiknek hol nyűgös volt arca és borvirágos az orra, hol pökhendien lebiggyesztett szájjal illegették magukat, és a kicsik... akiknek a látványától hangosan dörömbölni kezdett Sisu szűkecske mellkasában a vatelinszíve. Sisu ugyanis várt valakit. A Kisfiút várta. Már nagyon-nagyon régen várta őt, és nagyon-nagyon várta. Olyan nagyon-nagyon, ahogyan csak a csúnya, piros-fehér kockás nyulak tudnak a Kisfiúra várni. Így hát tágra nyitotta üvegpupilláját és szemlélte a kisembereket. Az igazán kicsikék kiflit szorongattak és babakocsiban ültek, vagy a mamájuk karjában. A kicsit nagyobb kicsikék szaladgáltak, és mindent megnéztek, megfogdostak, ki akartak próbálni mindent, fel akartak ülni amire csak lehet, meg még olyan dolgokra is, amikre nem feltétlenül lehet. A mégnagyobb kicsik pedig már nem voltak igazán érdekesek. Általában engedelmesen fogták egy nagy kezét, és hagyták körberángatni magukat. Kierőszakoltak maguknak egy törökmézet, és felültek a körhintára, lobogott a hajuk, és kacagtak. Esetleg sírtak, ha nem kapták meg azt a babát vagy mozdonyt, amit kinéztek maguknak, de aztán nagyon gyorsan megvígasztalódtak, mert hiszen egy vásárban számtalan csuda érdekes dolog van, ami könnyen felszárítja egy gyerek könnyeit.

     No, nézzünk csak vissza a barátainkhoz. Sisu mellett  Lajos, a plüssvíziló üldögélt, a másik oldalon pedig Hajrá, a bohóc. Ők hárman igazi jóbarátok voltak. Annak ellenére, hogy például Hajrá nem szerette a gyerekeket. Meg a felnőtteket sem. Egyedül Sisut és Lajost szerette. Még velük is morcos volt ám, de azok ketten ezt nem bánták. Tudták jól, hogy Hajrá igazán jó bohóc, csak éppen tudni kell hozzá alkalmazkodni. Nem szabad például viccet mesélni neki, mert attól teljesen kiborul, és nem szabad meghatni sem, mert ha elpityeredik, elkenődik porcelánképén a festék, és ettől még morcosabb lesz. Azt pedig ugye egyikőjük sem akarta. Épp elég baj egy kicsit morcos bohóc is. Szóval Hajrá senkié nem akart lenni, vissza akart kerülni a világoskék zsákba, de legfelülre ám, mert lentebb esetleg még megsérül. Ettől nagyon félt. Lajos nem félt ilyesmitől, mert ugye egy plüssvíziló nem sérül meg könnyen, ráadásul Lajos azzal a különlegességgel bírt, hogy puha volt. Nem ám akármilyen puha, hanem olyanféle puha, amilyen puha csak és kizárólag egy plüssvíziló lehet. Olyan igazán vígasztalós-ölelgetős puha. Lajos titokban a Kislányra várt, akihez majd odapuhulhat, elkísérheti az óvodába és otthon is összebújhatnak és ő olyan puha lehet, amilyen csak akar. Erről álmodozott hát Lajos, a plüssvíziló, amikor egyszer csak valami igazán furcsa dolog történt.

     Egy kisfiú tartott a kempingasztal felé. Lajos elképedve vette észre, hogy egyenesen hozzájuk megy. A szomszéd asztalon édességek vannak, rengeteg finomság, és kisfiú pufók arcán látható volt, hogy szereti az ilyen finomságokat, de nahát! egyáltalán nem néz oda! Őket nézi! És nem is jön, hanem rohan! És valamit kiabál...Lajos óvatosan oldalra sandított, (azért óvatosan, mert ugye eléggé furcsán venné ki magát, ha egy asztalon üldögélő plüssvíziló hirtelen elfordítaná a fejét) jól érti-e amit hall, és meg kellett állapítania, hogy bizony jól értette.

     - Sisuuuuu!- ezt kiabálta az a kisfiú. És csak ekkor látta meg Sisu is, hogy a kisfiú nem más, mint a Kisfiú. Ejött hát... Ekkor Hajrá szemébe könny szökött. Ettől aztán morcos lett, és mérgében le is pottyant az asztalról, egyenesen bele a világoskék zsákba, egy kacsa és egy maci közé.

     A Kisfiú közben odaért. Sisu beleszédült a boldogságba, mert a Kisfiú nem teketóriázott egy csöppet sem, lekapta őt az asztalról, magához szorította, ölelte, csókolta, majd hátat fordított, és a világ legtermészetesebb módján elindult a szülei felé. Azok zavartan néztek a játékárus nénire, de néni ismerte jól a saját játékait, így rákacsintott a Kisfiú szüleire, akik csak annyit mondtak "jaaa, ühüm!" majd elgondolkodva hazafelé vették az irányt.

Azóta is boldogan élnek, és aki nem hiszi, az bizony járjon utána.

 


 

 

 

 

Elkövető: _Anand  2008.11.01. 21:27 3 komment

Címkék: gyerek mese

A bejegyzés trackback címe:

https://csakboldogan.blog.hu/api/trackback/id/tr47737796

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ádám 2008.11.02. 23:51:20

Szia Sisu! Rég láttalak. Üzenem a Kisfiúnak, és az anyukájának, hogy nagyon hiányoznak. De mindenképpen add át, ááá úgy is tudom, hogy átadod. Puszi

Sisu 2008.11.03. 06:05:13

Nahát, szia Ádám! :)
Átadtam!
Te is nagyon-nagyon hiányzol nekünk...
süti beállítások módosítása