Mindenkinek eljön egyszer a Rettegett Napja. Vizsga, randi, foghúzás, anyós várása vendégségbe, kinek mi. Számomra az egyik valóban pánikközelinek ígérkező nap a kisfiam orrmandulaműtétjének a napja volt. Aztán később kiderült,  még csak nem is én féltem a legjobban.  Csöpp volt a legényke, muszáj volt a műtét, azt gondoltam, essünk rajta túl a lehető leghamarabb. Talán azért féltem tőle annyira, mert én már egészen nagy  voltam amikor megszabadítottak a manduláimtól, és elég komoly nyomot hagyott bennem az eset. Esetek, bocsánat, mert kétszer is ki kellett venni őket, először kilenc évesen, majd 13 éves koromban újra. Visszanőtt, na, mit csináljak, de sajnos újranőtten is inkább hátráltatott a légzésben, mintsem bármi komolyabb funkciót betöltsön.  Szóval ifjú legénygyermekemmel bebaktattunk egy szép hajnalon a kórházba, szigorúan éhgyomorra, ami teljesen kiborította szegényt, teljesen jogosan, hiszen nem elég a korán kelés és még kaja sincs?!

Aztán hirtelen felgyorsultak az események. 8 óra 10 perckor kikapták a kezemből a gyerekemet, és vitték befelé ugyanazon a borzasztó ajtón, ahová engem is betoloncoltak annak idején. (Nekem azt hazudták akkor, hogy van bent egy mókuska, azt megyünk megnézni...és nem is volt mókuska. De még egy nyamvadt plüssmaci sem. Átvágtak. Borzasztó.) Ott maradtam tehát árván a folyosón, gondolkodásra és aggódásra ítélve, és bár tisztában vagyok egy orrmandula-műtét mikéntjével (kockázatokkal együtt sajna) képtelen voltam kiverni a fejemből, hogy vesztőhelyre adtam drága magzatomat. Mire istenesen bele tudtam volna magamat őrjíteni az aggodalomba, már hozták is kifelé őkelmét. Ordított kegyetlenül, még mindig kapálózott, vörös volt a kis pofija az atropintól és a dühtől, tényleg fogalmam sincs, hogy tudták lefogni a műtét alatt, mert a mérges kétévesek bitang erősek tudnak lenni. Száradásnak indult vér volt a pici nózija körül... Ez nem anyukáknak való látvány, apukáknak pediglen végképp nem. Magamhoz öleltem a szenvedő kis méregzsákot, leültem vele egy székre a számára kijelölt kórteremben, (ahol egy húsz év körüli, szintén mandulaműtétre váró fiatalember látványosan elsápadt, amikor meglátta a tomboló kisfiút a kezemben, vagy talán inkább a vér látványa tette) és igyekeztem megnyugtatni a kicsinyemet. Hamarosan elszunnyadt a karomban, de nem volt szívem letenni, ringattam hát tovább. Egyszer csak benyitott a kórház akkori igazgatója, szorosan a nyomában egy tévéstáb. (?!) Igazgató úr halkan duruzsolt, ugrabugrált, kommentálta a körülményeket, büszkélkedett, aztán hirtelen ránk mutatott: -Őket vegyék fel, és legyen majd az a szöveg alatta, hogy "frissen operált kisded nyugszik édesanyja kebelén".- majd kiviharzott kameramanostól-mikrofonosfiústól. Tök jó, hogy ültem, mert ettől biztosan lecsüccsentem volna, de azért a szám így is nyitva maradt. Kisdedem eközben békésen szunnyadt tovább a kebelemen, majd nagyjából egy óra múlva úgy kipattantak a szemei mint a tavaszi rügyek, leugrott az ölemből, és reggelit kért. Amikor újabb fél óra múltán amikor bejött a nagymama meglátogatni, megkérdezte tőlem a gyerekre pislogva, hogy mikor lesz a műtét.  Valóban, semmi nem látszott rajta, első perctől kezdve úgy tűnt, az egész nem volt neki nagyobb a trauma, mintha meghorzsolta volna  valamijét a játszótéren. Egy napot a biztonság kedvéért bent voltunk, másnap minden gond nélkül hazaengedtek minket. Ekkor jött a feketeleves.

Otthon a komplett család fogadóbizottságként funkcionált, apuci ügyesen elpakolászott, mamácska finomságot alkotott, hároméves nagylányom pedig...tényleg, hol a tesó? Nagyleány bizony elbújt, de nagyon. Megtaláltam persze, a "kulangóban" kuporgott. A szó az ő találmánya, egy fotel háttámlája és a falsarok közötti háromszöget hivatott elnevezni. Ijedt volt az arcocskája nagyon, én is egészen megrémültem. Mi történt vele?! Előédesgettem, igyekeztem kideríteni, mi a baj, addigra már zokogott, és semmilyen körülmények között nem volt hajlandó átjönni velem a gyerekszobába, hogy üdvözölje az öcsit. Összefüggéstelen, hadarós szavaiból aztán kihámoztam: az orrmandula-műtétet úgy képzelte el, hogy a tesónak levágják az orrát, és nem akarta úgy látni... Szégyen, nem szégyen, (valamint pedagógia ide vagy oda) dőltem a kacagástól, könnyem csorgott, beletelt egy kis időbe, míg a családnak meg tudtam magyarázni, mit is keresek a fotelben hanyatt fetrengve könnyes arccal, lánykámmal a kulangóban. Aztán már heten röhögtünk felszabadultan. A két csöppnek nem kellett sok idő, hogy csatlakozzanak, és végül a hasát fogva nyerített az egész banda.  

Elkövető: _Anand  2008.10.16. 14:05 2 komment

Címkék: gyerek kórház

A bejegyzés trackback címe:

https://csakboldogan.blog.hu/api/trackback/id/tr18690685

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

BlueMan 2008.10.24. 22:14:00

nekemis kicsi koromban vették ki, semmi másra nem emléxem, csak arra, ahogy letakarnak egy fehér lepedővel és az orvos hajol felém, innen filmszakadás... még arra sem emléxem, hogy lábadoztam és kaptam fagyit :)
Szerintem is jobb minél fiatalabb korban átesni ezen.
süti beállítások módosítása